|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 34 találat | lapozás: 1-30 | 31-34 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Vámszer Géza 2016. augusztus 11.Vámszer GézaVámszer Géza tanár, néprajzkutató, szakíró születésének 120, halálának 40 éves évfordulója alkalmából emlékezik a jeles személyiségre Kozma Mária. Vámszer Géza (Nagyszeben, 1896. augusztus 13.–Kolozsvár, 1976. szeptember 21.) néprajzkutató és művészettörténész, néprajzi és művészeti szakíró; gimnáziumi tanulmányait Nagyszebenben végezte, majd a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán rajztanári oklevelet szerzett. A nagyszebeni tanítóképző, majd 1926-tól a Székelyudvarhelyi állami líceum tanára volt, 1929–1941 között életpályájának meghatározó állomásává vált Csíkszereda, ahol a római katolikus főgimnázium rajztanáraként dolgozott. Iskolai tevékenysége és néprajzi adatgyűjtései mellett jelentős szerepet vállalt a természetjárás és a turistamozgalom megszervezésében is, ami akkor az egészségmegőrzés propagálásán kívül, az erdélyi magyarság számára a honismeret és helytörténet népszerűsítésének egyféle rejtett, mondhatnám, álcázott formája is volt. 1930-tól az Erdély című turisztikai és honismereti folyóirat munkatársa, később főszerkesztője volt. 1931-ben kezdeményezte a Csíki Turista Egyesület megalapítását, majd 1934-ben megjelentette Csík vármegye turistakalauza és térképe című munkáját. Folyamatosan közölt helytörténeti és honismereti cikkeket a Csíki Lapokban, a Csíki Néplapban, a Keleti Újságban, az Erdélyi Fiatalokban, az Ethnográphiában, 1952 után a Művelődésben. Tanítványaival együtt bejárta Csík, Gyergyó, Kászon és Gyimes településeit, ahol szinte megszállottan rajzolt, fényképezett és néprajzi tárgyakat gyűjtött. „Az adatokat lassan, apránként gyűjtögettem – vallotta Vámszer Géza –, főként 1934–1940 között. Az adatgyűjtést nagyrészt személyesen, több falubeli öreg ember kikérdezésével végeztem. Némelykor, ha bizalmatlanul is fogadtam a szájhagyomány révén mondott furcsa adatokat, de mert helytörténeti szempontból érdekesek voltak, mégis lejegyeztem őket.” Pontosan felmérte a székely falvak művészettörténeti értékeit, településszerkezetét, lakáskultúráját, népművészetét, kézművességét és gazdálkodását. E falulátogatások idején szerteágazó ismeretterjesztő tevékenységet is végzett. Ekkor érlelődött meg benne egy Csíki Székely Múzeum létesítésének gondolata. 1930 tavaszán Domokos Pál Péterrel és Nagy Imrével együtt Csíkszeredában egy nagyszabású néprajzi és művészettörténeti kiállítást szerveztek, a pünkösdi búcsú napjaira időzítve azt. Ezzel a gyűjteménnyel alapozták meg a csíki múzeum létesítését. Meghatározó szerepet játszott a csíki székely népviselet, népzene és néptánc tömeges rendezvényeken történő bemutatásában is. Mindeközben meglátogatta a pusztuló műemlékeket, s hozzájárult nemcsak szakszerű dokumentálásukhoz, hanem helyreállításukhoz is. A Csíki-medence és Gyimes területén végzett néprajzi adatgyűjtésének eredményei, az adatok feldolgozása nyomon követhető közleményeiben. Ezek közül néhány: A csíkdelnei Szent János-templom, A népies elemek egyházművészetünkben, A székely vagyon- és földközösség, A gyimesi csángók eredete, települési és gazdasági viszonyai, Adatok a csíki farsangi szokásokhoz, A csíkrákosi Cserei-kúria falképmAradványai stb. Mindez hiánypótló is volt egyben, hiszen Orbán Balázs A Székelyföld leírása című összefoglaló könyve óta sokáig egyetlen szakkönyv sem jelent meg a Székelyföld középkori művészetének egészéről. Csíkról különösképpen nem. Részlettanulmányok is csak a huszadik század 20–30-as éveiből foglalkoznak csíki műemlékekkel. Az Erdélyi Tudományos Füzetek sorozatában Vámszer Géza kezdi meg a csíki templomok monográfiaszerű ismertetését 1935-ben az akkor és általa helyreállított csíkdelnei Szent János-kápolna leíró értékelésével. Bevezetőjében egy sorozat indítójának szánta füzetkéjét, azonban folytatás nem következett. Csíkszereda elkötelezett közéleti személyiséget, kiváló pedagógust ismert meg és tisztelt Vámszer Gézában: Csíkszereda városi tanácsosa, a Csíki Székely Múzeum alapító tagja volt. Kezdetben általános néprajzzal, később főleg településtörténettel foglalkozott. 1941-től a Kolozsvári állami gimnázium tanára volt. Ma is élő tanítványai szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékeznek rá. Cseke Gábor Egykori rajztanárom üzenete címmel eleveníti fel diákkori emlékeit az ötvenes évek tanáráról, majd így összegez: „Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár úrnál nem csupán műkedvelő fellángolás, hiszen a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál [...] megjelent munka is fényesen igazolja, hogy hosszú évekre nyúló Csíkszeredai tanárkodása vette rá őt arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét. Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy »mindent az emberért«. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokk-köpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.” Tanári munkája mellett Kalotaszegen végzett néprajzi gyűjtéseket. Eredményeit a Faragó Józseffel és Nagy Jenővel közösen írt kalotaszegi magyar népviselet című kiadványban tette közzé 1977-ben. Kolozsvári évei alatt tudatosan rendezgette korábbi csíki gyűjtéseit. Legjelentősebb dolgozatai 1977-ben jelentek meg Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok. 1930–1975 című gyűjteményes kötetében a Kriterion néprajzi könyveinek sorozatában. Megjelenését a szerző nem érte meg. Azelőtt egy évvel a könyvhöz még előszót írt, amelyben szükségét érezte, hogy az olvasónak megmagyarázza anyaggyűjtő munkájának indíttatását: „Nem valami romantikus parasztábránd vezetett bennünket – írja –, de tudtuk, hogyha ismerni és érteni akarjuk a mai falu társadalmában végbemenő nagy átalakulásokat, ehhez az út a nép alkotó szelleméről tanúskodó anyagi és szellemi értékek megismerésén és megbecsülésén keresztül vezet. Tudtuk, hogy a gyűjtött anyagnak nem mint holt múzeumi tárgynak van létjogosultsága, hanem mint a nép által a maga szükségletére és szépérzéke szerint teremtett szellemi és tárgyi valóságnak. S amit a nép múltjának sokszor viharos évszázadai alatt alkotott, legyen az népdal, néptánc, szokás, viselet, szerszám, épület vagy esetleg egész település, annak valamilyen formában bele kell épülnie mai életünkbe.” Gondolatainak időszerűsége mit sem veszített frissességéből. Vámszer Géza munkásságának számottevő része a totalitárius rendszer ideológiája és kortársainak közömbössége miatt kiadatlan mAradt. E páratlan szorgalommal és kitartással összegyűjtött dokumentációs anyagot halála után lánya, Vámszer Márta Kolozsváron és Kelemen Ferenc Marosvásárhelyen őrizte meg. Életművének jelentős része, a Vámszer-hagyaték 1997-től a Kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központjában található és tanulmányozható. A Pallas-Akadémia Kiadó 2000-ben adta ki Vámszer Géza Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó, Kászon) településtörténetéhez című könyvét dr. Pozsony Ferenc előszavával, majd 2007-ben jelentette meg újra Csík vármegye településtörténete. Helytörténeti adatok címmel – olyan könyvet óhajtva olvasói kezébe adni, amellyel nemcsak a nagy néprajzkutató emlékének tiszteleg, hanem a kiadó alakulásakor megfogalmazott, egyik legfontosabb célkitűzésének – nevezetesen a régió- és helytörténeti munkák felkutatása és megjelentetése – is eleget tesz. A korábbi kiadással szemben, ez kiegészült Szőcs János jegyzeteivel. „Nem lebecsülendő értékek hordozója a Vámszer Géza munkája – magyarázza Szőcs János a jegyzetek szükségességét. – Csík és települései történetéről ma jóval többet tudunk, mint amennyit szerzőnk tudott. Ismereteink pontosabbak, mert azóta egy sor forráskiadvány, történeti munka, néprajzi tárgyú könyv látott nyomdafestéket. Leginkább ezek figyelembevételével tehettük meg kiegészítéseinket, pontosításainkat. Ha a felmerülő kérdésekre ma pontosabb választ tudunk adni, akkor nyilvánvaló, hogy meg is kell tennünk azt.” Hargita Népe (Csíkszereda) 2016. augusztus 17.Megrajzolt értékeink a Minerva székházábanMűvészettörténészi végzettségét ötvözte rajzkészségével – avagy saját megfogalmazása szerint a rajzolási hóborttal – Kelemen Albert Kálmán, ennek a folyamatnak az eredményeit tárja az érdeklődők elé tegnap óta a Kolozsvári Minerva Művelődési Egyesület székhelyén. Az épületgrafikákat, városi látványképeket és más grafikákat felvonultató Megrajzolt erdélyi értékeink című kiállítást, akárcsak az alkotó 1999-es Kolozsvári bemutatkozó tárlatát, Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke nyitotta meg. Hangsúlyozta: az utóbbi években kialakított művészi világ középpontjában a műemlék jellegű épületek megörökítése áll. Olyan jelentős erdélyi művészek nyomdokaiba lépett ezáltal Kelemen Albert Kálmán, mint Kós Károly, Debreczeni László, Varga Nándor Lajos, Köpeczi Sebestyén József, Vámszer Géza, ifjabb Cseh Gusztáv és mások. A tárlat augusztus végéig, munkapokon 10 és 15 óra között tekinthető meg a Minerva-házban, a Jókai/Napoca utca 16. szám alatt. Szabadság (Kolozsvár) 2017. május 9.Lelkekbe írt életEmlékszobát avattak Disznajón A Felső-Maros menti falu néprajzát, helytörténeti adatait és a Csősz házaspár munkássága idején virágzó visszhangos művelődési életét tükröző dokumentumokkal Csősz Ferenc tanítónak állít emléket felesége, Csősz Irma. A hónapok óta tartó előkészületekben a polgármesteri hivatal és a nőszervezet nyújtott segítséget, hogy a falu népével közös sok évtizedes munkájuk tárgyi nyomai is fennmaradjanak. Az ünnepségre összesereglett elöljárók, nőszervezeti tagok, tanítványok, volt kollégák, jelenlegi pedagógusok, rokonok, ismerősök, falubeli érdeklődők főhajtással adóztak a hajdani népnevelő tanító emlékének a disznajói temetőben. Ezt követően a művelődési otthonban bemutatott gazdag műsorral idézték fel Csősz Ferenc emlékét, aki feleségével együtt énekre, táncra, szereplésre bírta a falu lakóit, elismerésre méltó oktatói, nevelői, az önazonosság megőrzésére irányuló és a színvonalas szórakozást meggyökereztető tevékenységük által. A Nagy Enikő, a marosvécsi iskola aligazgatója által vezetett ünnepségen elhangzott, hogy a Csősz házaspár egyik tagja sem volt helybeli születésű, mégis hamar megnyerték a disznajóiak bizalmát, és „úgy tudtak élni, célokat kitűzni, hagyományt őrizni, kultúrát életben tartani, a megmaradásért minden erejükből munkálkodni, és harcolni is, ha kellett”, ahogy kevesen – hangzott el Vita Melinda, Zsigmond Edit és Dali Enikő visszatekintőjében. A falu történetét levéltárakban kutatták fel, népdalkincsét házról házra járva gyűjtötték össze, a kezükre bízott kis- és nagyobb diákokat az oktatómunka mellett fegyelemre, rendre, kitartásra és a szülőföld, a szülőhely iránti szeretetre, illemre nevelték. 1975-ben érkeztek a faluba, miután első állomáshelyükön, Mezőfelében is belefogtak már a népnevelésbe, amit Iszlón folytattak, ahol iskolát építettek, de tevékenységük a Disznajón töltött évek alatt bontakozott ki a legteljesebben. Tovább éltették a hagyományos Nagy-éneket, úgy adva elő a több mint ötvenszakaszos Móti-lassút, mint sehol máshol Erdélyben. Új viseletet terveztek a disznajóiaknak, ami a szövés, varrás és a jellegzetes helybeli keresztszemes hímzés eredménye. 1982-ben a marosvásárhelyi Kultúrpalotában ebben a viseletben énekelt a 120 disznajói gyermek, akárcsak Csősz Ferenc karmester, akit másnap a pionírtanácshoz hívattak, és ingyen csináltattak neki pionírparancsnoki egyenruhát, hogy máskor abban vezényeljen. A hőskorszakban műsoraikat csak a megyei pártbizottság engedélyével mutathatták be. A Kodály Zoltán 100. születésnapjára betanult Háry János daljáték, a szigorú feltételek ellenére – a szöveg lefordítása román nyelvre, a huszárok számának egyre való csökkentése – 25 előadást ért meg négy év alatt. A daljátékot a háromszéki Rétyen, Csősz Ferenc szülőfalujában is előadták, ahogy minden május 2-án valamennyi műsorukat, Disznajón pedig minden évben fogadták a rétyiek híres fúvószenekarát. Csősz Ferenc vezetésével „Háry János volt a csúcs”– hangzott el a továbbiakban. Az előadás érdekében az egész falu összefogott, a fűtetlen kultúrotthonban és az iskolában éjfélig folytak a próbák. A kedvenc éneket – Felszántom a császár udvarát – a művelődési házat megtöltő közönség együtt énekelte. Megyei viszonylatban Disznajón szervezték meg először az ötvenévesek találkozóját, amire Csősz Ferenc évről évre ünnepi műsort szervezett. 1980-tól erre az alkalomra tanították be Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát három nyelven, amit ma is ismer a közösség, és a falunappá alakult találkozót az idén augusztusban 37.-szer szervezik meg. Ha valaki azt hinné, hogy ezért az emberpróbáló, lelkes munkáért Csősz Ferenc elismerésben részesült, igencsak téved. 50. születésnapjára az volt a köszönet, hogy kitiltották a kultúrotthonból. A köszöntőműsort a megyei pártbizottság 1989-ben azzal a feltétellel engedélyezte, ha háromnegyed része román nyelven szól. Csősz Ferenc munkáját felesége folytatta, évről évre új színdarabot mutattak be, a dalcsoport rendszeresen részt vett a Gyöngykoszorú találkozókon, felújították és bemutatták a régi fonó játékait, műsort állítottak össze a János-napi köszöntőkből, sikeres volt a Sorozó is. Színvonalas műsorokkal szerepeltek a Kárpát-medence magyarok lakta területein – hangzott el többek között az előadásban. Mindezt a tevékenységet a Csősz-szoba őrzi. A plakátokon az összes zenés és prózai darab szereplőjének neve olvasható. A sikeres előadások sajtóvisszhangja a 40 éve vezetett falukrónikában négy kötetet tesz ki. Gyöngybetűs kézírással be van kötve a később könyvformában megjelent helybeli népdalok gyűjteménye, olvashatók a disznajói diákok néprajzi témájú dolgozatai, fényképalbumok őrzik a termékeny évek fontosabb eseményeit, s megtalálható a Csősz házaspár valamennyi kiadványa, ami nyomtatásban is napvilágot látott. Egy nagyon szép kék „lájbis fersing” őrzi az eredeti Felső-Maros menti népviseletet, keresztszemes és írások kézimunkák pedig a házaspár mindkét tagjának a kevés szabadidőben folytatott tevékenységét, hiszen Csősz Ferenc nagyon szépen tudott kézimunkázni. A sportban is élen járt a legjobb környékbeli A osztályos röplabdacsapatok tagjaként. A falu sok mindennel tartozik a Csősz házaspárnak, ezért örül, hogy a néprajzi múzeum mellett a Csősz-emlékszobát is felavathatják, amely a múltról és Disznajó művelődési életéről szól – hangzott el többek között Ördög Ferenc, Marosvécs polgármesterének az emlékszobát megnyitó beszédében. Csép Éva Andrea parlamenti képviselő a nőszervezet munkáját értékelve kijelentette, hogy egy közösségben olyan kincsre, amit Csősz Irma, a falu óvó nénije jelent, ügyelni kell. „Aki egy évre lát előre, magot vet, /aki több évre, fát ültet,/ aki több nemzedékre – gyermeket nevel” – idézte az ismert mondást Nagy Ferenc jódtelepi református szórványlelkész, aki tagja volt az első 33 gyermekből álló osztálynak, amelynek kisdiákjai a Csősz Ferenc keze alatt nevelkedtek. A hozzá fűződő emlékeit idézte a gyermekkoriaktól kezdődően egészen a halálos ágyán megszólaltatott hegedűig. Beszélt a ma is benne élő táncokról, dalokról, majd Reményik Sándort idézve hangsúlyozta, hogy az a nemzedék, aki Csősz Ferencnek tanítványa volt, jól tudja, hogy mit köszönhet egykori tanítójuknak. Csősz Ferenccel kapcsolatos családi emlékeket mondott el Nagy Géza, a sógor, Csősz Irma testvére. Felszólalt László (Fülöp) Irén tanítónő, aki a Csősz házaspár előtt bontogatta szárnyait Disznajón. A beszédeket megszakító műsorban többségében olyan helybeli gyermekek léptek fel, akik már a szüleiktől hallották a Csősz Ferenc által tanított énekeket. Megható volt látni, hogy munkássága hogyan él ma is tovább immár a második nemzedékben. Verset mondott, énekelt és hangszeren játszott Zsigmond Andrea, Nagy Sarolta, Bíró Krisztina, Bíró László, Nagy Boglárka, Nagy Franciska, ifj. Nagy Mihály, aki eljutott a kisiskolások szavalóversenyének országos szakaszáig, és fellépett a Zsigmond Tünde tanítónő irányításával működő tánccsoport, megérdemelt sikert aratva. Bár munkássága során Csősz Ferenc az egyre nehezebb körülmények között semmilyen elismerést nem kapott, feleségét az EMKE 1994-ben Vámszer Géza-díjjal ismerte el, és Marosvécs község díszpolgárává avatták. Aki Disznajó régi és mai történetére, egy megszállottan, szívvel-lélekkel dolgozó pedagógus házaspár életének és tevékenységének alapos részleteire kíváncsi, a falumúzeum mellett megtekintheti a Csősz Ferenc-emlékszobát is a helyi óvoda épületében. BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely) 2017. november 10.Brazíliából hazakerült a kézzel írt hetvenéves turistanaplóNuridsány Bálint cipészmester fényképes-rajzos feljegyzései 1945-46-ból Nuridsány Bálint túranaplója a háború utáni zűrös időkben íródott, amikor az Erdélyi Kárpát-Egyesület az erőszakos feloszlatást elkerülendő, „népiesíteni” volt kénytelen magát és az új, népi demokráciában, jobbára balos turistaszervezetekkel egyesülve, Erdélyi Népi Kárpát Egyesület (ENKE) néven folytatta tevékenységét. Nuridsány Bálint, 30-as évekbeli EKE-tag nevével az ENKE tisztikarának névsorában is találkozunk; dr. Bodoczi Károllyal, dr. Ladányi Lászlóval, Major Ilonával és dr. Szabó T. Attilával együtt a fegyelmi bizottság tagja volt. Egyébként cipészmesterként, az 1943-as kolozsvári név- és címjegyzék szerint a pillangó-telepi Szuomi tér 7. szám alatt volt háza. Az illető terecskét hiába keresnék a kolozsváriak, napjainkban már nincs neve. A Kövespad utcától balra, a kavicsbánya felé vezető utcának (jelenleg prof. A. Bogdan) középen kiszélesedő része volt, az akkori Karjala és Kalevala utcák között. Nuridsány Bálint akár a család hatósági zaklatása közepette is végigkísérte az ENKE-t 1948-as erőszakos megszüntetéséig. 1958-ban hagyta el Kolozsvárt, hogy Brazíliában telepedjen le. Innen juttatta el turistanaplóját az EKE kolozsvári osztályához Fenyvesi Attila Kálmán, Nuridsány Bálint unokája. (A bevezetőt írta: Tóthpál Tamás.) Aknamezőket vadásztak Az egyik cikk az Erdélyi Népi Kárpát Egyesület 1945. április 22-i kirándulását mutatja be a Gorbó völgyön át a Cérnaforráshoz, majd a Szent János kúthoz. Azért különleges ez a cikk, mert kitűnik belőle, milyen súlyos feladat hárul az EKE-re közvetlenül a háború után. „A felszabadító Vörös Hadsereg kezdeményezése szerint az EKE hat tagból álló válogatott turistagárdája vállalkozott arra, hogy a Bükkerdő területét bejárja, mert olyan hírek jártak, hogy a környék tele van aknamezőkkel.” A kósza hírek csak részben bizonyosodtak be. Felhívják a természetjárók figyelmét, hogy kerüljék a Mikestető nevezetű magaslatot, „mert itt még számos eltemetetlen állati hulla van lépten-nyomon, és az elesett katonák tetemei is csak ideiglenesen vannak elföldelve. Ugyanez vonatkozik az Árpad-csúcs közvetlen környékére is. Ezért ezek a helyek túrára még nem alkalmasak a katonai hatóságok megfelelő intézkedése előtt.” Györke Márton turistavezető szerint az EKE e csoportja gondos terepszemle után biztonságos útszakaszt ajánl a kirándulni vágyóknak. A terepkutató csapatok utasítása szerint a bükki menedékház környéke, a szelicsei szekérút, valamint a jó állapotban lévő Majláth-kút elég biztonságos helynek tűnt. Itt lehet a piros útjelzésen haladni, „mivel békés és csöndes az erdő”. Közeleg a tavasz, május elseje, egyre többen vágynak a természetbe. A tavaszi séták kedvelői, turista hölgyek is elindultak a Gorbó-völgyön át a Szent János-kút felé. A látnivalókat ezúttal is dr. Tulogdy János egyetemi tanár ismertette. Felkapaszkodtak Kolozsvár környékének egyik legszebb kilátást nyújtó „gerincvándorló útjára”. Örömmel tapasztalták, hogy az EKE által létesített útjelzések jó állapotban vannak, „nem kell tartani az elmúlt ősz harcaiban szétszóródott robbanóanyagoktól”. Annál inkább pompázott a természet illatos violától, friss fiatal saláta-boglárkáktól. Széles túrások jelezték a vaddisznók jelenlétét, az aránylag ritka törpe egerek fészke lapult bokrok ágai között, valamint mókusok száraz fűből készült kuckói bújtak meg a fákon. Az egyik tisztáson felfedezték a tavaszi napkúráját tartó keresztes viperát is. A ligetben gólyahír várta a kirándulókat. Az ég felé szállott a tábortűz kékes füstszalagja, pörögtek a nyársak, sercegett a szalonna. Néhányak kezében fényképezőgép kattogott. A háború nyomai viszont visszacsöppentették a jelenbe a kirándulókat: a Szent János-kút márványtábláját golyó találta el, repedések csúfítják. A kút melletti vendéglő épülete teljesen leégett. Itt csatlakozott a kirándulókhoz az egyesület másik csoportja, mely a bükki menedékház felől érkezett. A csatlakozó csoportnak is felderítő feladata volt: megállapítani az útjelzések állapotát, valamint azt, hogy nem veszélyezteti-e elszórt lőszer a természetjárók testi épségét. Örömmel állapították meg, hogy a jelzések kivehetőek, mindenki nyugodtan kirándulhat a piros és kék pont mentén. A két csoporttal Tulogdy János ismertette a kút történetét. „Hajdan római település, majd a középkorban kolostori birtok lehetett itt. Az 1890-es években az egyesület foglalja el a forrást, és több túrát vezetnek ide. Ecsedi Kovács Gyula színművész a forrás táblájára versikét ír. 1942-ben a Gyopár turistaegyesület állítja fel a kutat díszítő Szent János szobrot s a feliratos márványtáblát.” Az egyesületre vár a feladat, hogy a harcok nyomait eltüntetve ismét régi szépségében álljon a forrás, s igaza legyen a kőbe vésett soroknak: „Csönd, árny, lomb, víz, hűvös, tiszta. Önmagadnak ez ad vissza.” Krumplipucolás fekete-fehérben A naplót átlapozva arra a következtetésre jutok, hogy a kirándulóhelyek nem változtak Kolozsvár környékén: Csigadomb, Bongár-patak, Cérna-forrás, Szentiványi kút, Bácsi-torok, Árpádcsúcs, Kismagura, Mikestető. Kitűnik a feljegyzésekből, hogy az akkori ember is nagy lelkesedéssel indult útnak rendszerint vasárnap kora reggel, hogy az elbűvölő természetnek hódoljon. Akkor sem hiányzott a természetben a közös étkezés, krumplipucolás, gulyásfőzés, szalonnasütés – mindezt vicces rímekbe szedve jegyzi fel a naplóíró. Öltözetük szerény volt, a nők rendszerint szoknyában, a férfiak háromnegyedes nadrágban, magas szárú zokniban kirándultak. Hátukon vászon hátizsák, kezükben görbe bot. A proletársapka s a posztókabát a gyári munkás öltözetét juttatja eszünkbe. Közvetlenül a háború után vagyunk, azokban a szűk esztendőkben, mikor kevésre tellett. Manapság egyre többen megvásárolhatjuk magunknak a kiránduló felszerelést, vízhatlan bakancsot, túrabotot, s ez a felszerelés évszaknak és időjárásnak megfelelően más és más. Egy 1946-os tavaszi túra követi az Árpád-csúcs, Magura körül elterülő lövészárkokat, melyek még ma is láthatók. A béke első évében járunk, mikor kegyelettel emlékeznek a résztvevők a nagy világégésre, az emberiség hatalmas harcaiban életüket feláldozókra. A fotókról látszik, hogy a táj és természet áll a fényképész érdeklődése középpontjában. Bár a képek fehér-feketék, csodálatosan megörökítik a felhős égboltot, az előbukkanó napot. A fény és árnyék játéka, nyomok a hóban igazi fényképész tehetséget rejtenek. A nők nagy csokor margarettával fényképezgették magukat, gyakran esik szó virágszedő kirándulásról. Néhány lepréselt virág is maradt a naplóban az utókor számára, havasigyopár. Ma már „védd a természetet” jelszóval élve nem tépünk virágot. Néhány eredeti bélyeget is láthatunk a naplóban: a Kolozsvári Gyopár Turista Egyesület háromszög alakú 1941-es bélyegét. Egy- egy rövid túra ismertetését saját kezűleg is aláírták a résztvevők, a névjegyzékben áll például ifj. Xántus János neve is. Egyik képen felfedeztem a naplót is, miközben éppen írtak bele, jegyzeteltek. Tehetséges kezek megkapó rajzokat is készítettek: például a mérai házakat. Manapság már különböző programokat töltünk le mobilunkra, hogy jobbnál jobb fényképeket készíthessünk, majd ezeket barátoknak elküldhessük vagy kitegyük a közösségi oldalakra. Réges-régi majálisok szegény újságírókkal Az 1946. május 2-i túra a Bácsi-torokba és Bongár-patak felé vezetett. A résztvevők megfigyelhették a Bácsi-torok mészkővidékére annyira jellemző dolinákat, „töbörőket”, mint mondta az akkori ember. A résztvevők szomorúan tapasztalták, hogy akár manapság, akkor is rongáltak a gyarló kezek. A Kolping-forrás márványtáblája is megsérült. A Bongár-patak felett rátaláltak Erdély egyik növényritkaságára: a kövi boroszlánra, mely a Riszegtetőn volt honos. Említi a gondos turista, hogy e növények lelőhelyét védett területnek kellene nyilvánítani. Jó alkalom nyílt ott arra, hogy az egyébként rendszeres túravezető, kiránduló dr. Tulogdy János tanár a részvevőket ne csak térbeli, hanem időbeli felfedezésre is kalauzolja. A kirándulásról készült tudósításában elmondja, hogy ott a Sétatérről, Hójáról, régi idők majálisáról is beszélhettek. Tulogdy szerint a középkor és újkor turistájának egyaránt a Sétatér a kirándulás színhelye. A Hangyásbereknek nevezett Sétatér mocsaras árterület volt, tele bíbicekkel és vadlibákkal, a szélén egy öreg malom állt, vándorlegények tanyája. Később ülteti a gubernium a kanadai nyárfákat. Kegyelettel említi Schütz János és József, valamint Csáki Rozália kolozsvári polgárok nevét, akik sokat szorgoskodtak a parkosításban. Dr. Tulogdy megemlíti a Törökvágáshoz fűződő legendát is, amit ma már mindenki ismer. Akkor még ott büszkélkedett Donát szobra, aki valószínűleg a hajdani szőlőskert védőszentje lehetett, hiszen a középkorban a hójai bor messze a hazában jó hírnévnek örvendett. A Hója név bekerített lólegelőt jelent, s már hajdanán is nagy túrák színhelye volt. A monostori erdőben tartott majális kapcsán a cikk idézi az Erdélyi Szépirodalmi Heti Közlöny 1846. május. 6-i számát. Tudomást szerezhetünk az akkori újságírók kényelmes természetéről s zsebük üres állapotáról, imígyen: „Mivel lábainknak azon rossz tulajdonsága vagyon, hogy olyan messze csak nagy strapációval tudnának bennünket elhordani, zsebünknek pedig az a kényes helyzete ural, hogy nem-igen enged, hogy fiákerért 6-7 forintot galantírozzon, így hát csak azt a sok szépet említhetjük meg, amit azoktól hallottunk, akik a kedélyes majálison részt vehettek”. Tíznapos székelyföldi túra A következő feljegyzés egy 1946. augusztus 3–13. közötti székelyföldi túra beszámolója. Előzetes meghirdetés után augusztus 3-án reggel fél hatkor 18 turista hatalmas hátizsákokkal gyülekezett az állomáson. Az úticél: Balánbánya, Szentdomokos, Felcsík, Alcsík, Tusnádfürdő, Szent Anna-tó, Hargita-fürdő és Csíkszereda. Rendkívüli rendezvényről van szó, hiszen a kirándulók többnapos túrára indulnak az ország másik csücskébe. A naplóban párhuzamosan megtalálható a sajátkezű beszámoló és a Világosság 1946. szeptember 6-i számában megjelent tudósító újságcikk is. Az újságot még Kacsó Sándor szerkeszti. A gondos feljegyző kivágta és naplójába ragasztotta az újságcikket, így értesülhetünk mi is Vámszer Géza riporter-kiránduló gondolatairól. Az első meglátogatott helyiség Balánbánya, mészköves, terméketlen terület. A helybéliek elfoglaltsága rézbányászat, fakitermelés, fafeldolgozás. A csoport felkeresi a Maros és Olt forrását, Nagyhagymás, Egyeskő vidékét is. Szentdomokosra menet a csoport megáll Pásztorbükkön. Itt kápolna és fakereszt jelzi az egykori gyilkosság helyét: a monda szerint két székely ember 1599-ben megölte Báthory Endre bíborost, Erdély akkori fejedelmét, akit a vajda kerestetett. E gyilkosságért az egyház kiátkozta az egész falut, a hely pedig zarándokhely lett. Szentdomokos azon ritka, irigylésre méltó falvak egyike, melynek villanytelepe, fűrészüzeme, fűrészmalma volt – ez fontos megélhetés a hegyi falvakban. Az esti lámpafény mellett háborús élményeiről mesél egy-egy gazda. A vonatablakból megszemlélhetők a gyöngyszemekként sorakozó felcsíki községek. Dánfalva és Madaras lakossága fazekassággal foglalkozik: „ez a falu Madaras, ahol a pap is fazakas”. Az utasok megcsodálják Szenttamás gótikus csonka tornyát, ahol a márványbánya törmelékéből rakják ki a szegény vidék országútját. Ezután következik Karcfalva, magas, kör alakú várfalával, festői gótikus temploma akár egy őrtorony. A rákosi erődtemplom magas dombról büszkén hirdeti a székelység dicső múltját. Tornyán ősi zodiákus jelek. A madéfalvi veszedelem vértanúinak emelt turulmadaras emlék a 400 éves osztrák elnyomás keserűségét őrzi. Ezeket az emlékműveket a mai, 21. századi kiránduló is láthatja, nagyrészt frissen felújítva. A csoport Csíkszeredában megtekintette a pityókafelesleget feldolgozó keményítőgyárat, később itt létesül a csíkszeredai sörgyár. Tusnádfürdőn rengeteg az utas és a várakozó. A fürdővendégeket a friss, vasas borvíz vonzza. Ez a fürdőtelep nem szenvedett nagyobb pusztítást, állandó lakói megvédték a nyaralókat. Békebeli világ hangulatát kelti a vidék. A vendégek igen borsos árat fizetnek a gőzölgő kénfürdők gyógyhatásáért. Így ír a riporter: „A Csukás-tó strandfürdő körül is nagy a drágaság, a turisták habzsolják az életet. Némely vendég egynapos nyaralása többe kerül mint egy hétköznapi tisztviselő egyhavi fizetése.” De ezek a költekező kedvű emberek csak növelik Székelyföld idegenforgalmát. (Manapság éppen kezd újraéledni ez a fürdőváros , amit az utóbbi években nagyon elhanyagoltak.) A Szent Anna-tó partján kellemetlen meglepetés fogadja az EKE tagjait. A turista menedékház gondatlanságból leégett, több fenyőfát tőből csavart ki a szélvihar. Azért nem vesztette el varázsát ez a vulkáni kráterben létrejött szelíd szépségű tengerszem, amelynek keletkezéséhez Orbán Balázs szerint a környező lakosság érdekes legendát szőtt. „Lehet, hogy a tóban lakó vízitündérek haragudtak meg a földön békétlenségben és gyűlölködésben vergődő emberre, és ezzel bosszulták meg magukat. De Szent-Anna kápolnája még áll, majd megengeszteli az alvilági tündérek haragját” – írja Vámszer Géza. A kirándulók utolsó célpontja Hargita-fürdő. Sajnos ide már csak busszal tudtak elzötyörögni a kirándulók. Jó alkalom arra, hogy az akkori utazási körülményeket bemutassa a riporter. Előre jegyet nem adtak, miután megjelent a busz, rengeteg ember zsúfolódott össze rajta. A busz megtelt ülő és álló emberekkel, majd ezután is akadtak rámenősök. Majd legalább 40 percig tartott, míg mindenkinek jegyet adtak. A riporter szerint „a levegőtlenségtől és a hőségtől fulladozni lehetett”. Döcögve indult el a busz, a 21 km-t több mint egy óra alatt tette meg. A hargitai turistaszálló a Kárpát Egyesület tulajdona, szerencsésen megúszta a háborús időket. Az ide látogató kipróbálhatta a kénes, szénsavas, vasas víz gyógyhatását. Bár azt mondják, igazából a hathetes gyógykezelés hatásos. Az ország legmagasabban fekvő üdülőhelye 1350 méteren van. Rozoga kis épületeit ma már hiába keresnénk. A helység Csíkszeredához tartozik, régen Csíkcsicsó része volt. A települést a mára már megszűnt kaolin kitermelés tette híressé. Borvíz forrásainak és mofettáinak nagy jelentőségük van a szív- és érrendszeri megbetegedések kezelésében. Ezután a kirándulók hazafelé készülődtek. Még kimásztak a Bagolykőre és a Kossuth-sziklára, ahonnan belátszik az egész Csíki medence. Bejárták Csíksomlyót, a ferences atyák híres kegytemplomát, ami manapság is zarándokhely. Mára már megértük, hogy több zarándokvonat is indul pünkösdkor Magyarországról Csíksomlyóra. Gazdag élményekkel tértek haza a kirándulók tíz nap után. Együttérzően pillantottak vissza még egyszer a „hadszíntérré” vált észak-erdélyi területre, ahova a lakosság csak egy évvel később telepedhetett vissza meneküléséből, viszont mindenkiben ott élt a remény, hogy az újjáépítés nem késlekedhet. * A megújulás igénye ma is érvényes az EKE házatáján. Bár a kirándulók lelkesedése és hajtóereje változatlan, logisztikailag a turistaegyesület igyekszik lépést tartani a korral. A túrákat ma már nemcsak a Szabadságban közölt Erdély című mellékletben közlik minden hónap utolsó péntekén, hanem saját honlapján is (ekekolozsvar.ro) hirdeti a kolozsvári egyesület, közösségi oldala is van (EKE Kolozsvár 1891 néven), és – többek közt például a biciklitúrákkal és teljesítménytúrákkal – igyekszik minél jobban bevonni a fiatalabbakat is a kirándulásokba. Mert a hetven évvel ezelőtti naplót nyitó Manaresi-idézet töretlenül érvényes: „A hegyekben a nemes ember és a hegyilakó egy és ugyanaz: alpinista – és, mint ilyen – nemes ember! (...) a hegyekben az parancsol, aki többet ér, nem aki jobban van öltözve! Ez a hegyi rangsor, a hegy egyszerű testvériessége. Testvériesség, amely nem aláz meg, csak felemel.” Szima Csilla / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-34
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
